Nyolc

Egy zöld úszómedence partján fekszem egy dél-kaliforniai dombtetőn, kilátással az óceánra. Kora délután van, az ég felhőtlenül kék, én pedig csak fekszem ott, és Annáról ábrándozom. Összpontosítom a gondolataimat, próbálom telepatikus úton megidézni. Cseppet sem lepődöm meg, amikor azonnal elérem a vágyott eredményt. Anna előbukkan a semmiből, letérdel mellém a pokrócra, és leveti a fürdőköntösét.

A nap cirógatja a hátát. Érzem bőre melegét a kezem alatt, amely dél felé vándorol, és rátalál egy verítéktől ragacsos foltra a gerince tövénél. Anna egy kicsit fészkelődni kezd. Talán rossz helyen tapogatózom? Pillanatnyi farkcsonti nosztalgia? Mormol valamit arról, hogy be kéne mennünk. Kezemből ellenzőt formálok, és hunyorogva nézek fel rá, küzdve a szemembe tűző nappal, de nem tudom kivenni az arcát.

Átfordulok az egyik könyökömre, így a fejem közel kerül a combjaihoz, melyeket szándékosan szétterpeszt, hogy még véletlenül se értsem félre az üzenetet. A bőr odalent fénytelen, hibátlan, puha és fehér, mint a pipaagyag; a szőr olajjal kent és illatosított: csillogó indákban csügg, feketén, mint az ópium.

Már nyúlnék utána, amikor hirtelen eszembe jut, hogy Anna szőke…

Figyelmeztető fények villannak fel az elmémben. Ez itt Hollywood, ahol egy szőke nő még mindig ér valamit. Természetes szőkeség – látom az úszómedence vízén lebegő rózsaszín neonbetűket a combjai közti résen át.

Az égen pelyhes, cikornyás kondenzcsík-felirat függ: Gondolkodj aranyban!

Átveszi az irányítást a kezem fölött. Fekete, illatosított gyapja felé kalauzolja. Borzongás fut végig rajtam.

– Ne, válj! – húzom vissza a kezem.

A lány szó nélkül maga alá húzza a combjait, feláll, és lassan a ház felé indul. A felhívás még mindig ott van testének ernyedt ringásában, ahogy elhalad a fehér kolonnád alatt, és beleolvad a hűvös, sötét, belső térbe. Én azonban képtelen vagyok megmozdulni, a döntés súlya a jégzöld medence partjához szegez.

A bennem dúló konfliktus nem a feleségem iránti hűségből fakad. A kérdés inkább az, bölcs dolog volna-e részemről megdugni dr. Somerville asszisztensét.

A szín változik: egy szobában találom magam, amely ránézésre megegyezik a Mulberry utca 245-ös szám alatti bérleményemmel. Berendezése kínosan ódivatú: nehéz kartonfüggönyök, sárguló tapéta és egy olajzöld-drapp paraván mögé rejtett mosdókagyló a sarokban. A bedeszkázott kandalló fölött a Nápolyi-öblöt ábrázoló, rikító színű akvarell függ. Az ablak alatt álló asztal egyik lába alá egy összehajtott újságot gyűrtek be, hogy egyenesben maradjon. Akad még egy pár kárpitozott szék, egy komód, egy rozoga gyógyszertári lámpa és két vaskeretes ágy. az egyik az ajtó mögött, a másik a szoba túloldalán, a mosdóval szemközti sarokban.

Koromsötét van: a függönyök behúzva, az előszobalámpa leoltva. Habár pontosan ismerem a szoba bútorzatát és elrendezését, úgy érzem, elveszítettem az irányérzékemet. Tudom, hogy ágyban fekszem – csak abban nem lehetek biztos, hogy melyikben. Persze könnyedén megtudhatnám, ha átnyúlnék, és felkapcsolnám a villanyt, de valami visszatart.

Összekucorodva fekszem a takarók alatt, és igyekszem melegen tartani magam. Októberhez képest hideg van, az éjszakai levegő nyirkos, ahogy az arcomhoz ér. Nem emlékszem, hogy nyitva hagytam-e az ablakot – nincs huzat, és nem szűrődik be utcazaj –, de ahhoz sincs erőm, hogy felkeljek és ellenőrizzem. A szobában enyhe penészszag terjeng, ami émelyítően ismerősnek tűnik.

Dideregve fekszem, küzdők a hideg ellen, és próbálok nem tudomást venni a gyomrom mélyéből kiinduló kellemetlen érzésről.

A meleget hajszolva folyamatosan változtatom a testhelyzetemet, forgolódom és tekergőzöm, szorosabbra húzom a takarókat a nyakam körül. Az ósdi vas ágykeret minden mozdulatomra tiltakozó nyikorgással felel. Amikor egy helyben fekszem, semmi nesz: a házat minden ízében átjárja a csend. Csak a saját lélegzetem mormolását, szívem nehéz dobbanását hallom.

Így hát a légzésre koncentrálok. Rendszertelennek tűnik. Megpróbálom szabályozni. Nehézkesen reagál. Mintha elvesztettem volna az uralmat a saját tüdőm felett. Fulladástól tartva felülök az ágyban, és mélyeket lélegzem.

Most már számolok, teljesen elmélyülten, mint az orvos, aki valamilyen ritka tüdőbetegség után hallgatózik. Fülemben sztetoszkóp, hogy felerősítse a zajokat. Feltűnik, ahogy a levegő teljesen kifogy a tüdőmből, mielőtt az újra pumpálni kezdene, így a légzésem hamar elér egy bizonyos fokú intenzitást. Elakad, aztán halk, reszkető nyöszörgésbe bukik, majd újrakezdi, egyre hangosabban és hangosabban. Kíséretként az ágy engedelmesen nyikorog…

Hirtelen ráébredek, hogy mozdulatlan vagyok.

Sóhajtozás, zihálás, az előbbinél erősebb, hevesebb, sürgetőbb.

Ez már nem az én lélegzetem.

A lány! Feszülten fülelek.

Felkavarja a levegőt, átüti a sötétséget.

Hallom őt: liheg, levegő után kapkod, és mélyen beszívja. Nyögdécsel, röffen, kis sikkantásokat hallat…

Az ágy túloldala egyszerre rázkódni kezd.

… malacszerű visítás.

Az ágy megremeg, és megbokrosodva dobálja magát. A falak, a padló, a mennyezet, az egész szoba a lány ritmusára vibrál.

– Bassz meg! – üvölti bele a hangzavarba. – Ott, a farkam alatt, ó,

Jézusom!

Egyre gyorsabban és gyorsabban, hevesen imbolyogva, oda-vissza, ki és be – saját ujjaival játszva, hosszú, dacos, eksztatikus röffenéssel juttatja el magát a csúcsra.

Felébredtem… Fel kellett ébrednem. Újra csendes volt minden. Emlékszem, hogy hallgatóztam, feszülten vadászva bármilyen ismerős zajra. A szoba csendjén túl ki tudtam venni valamilyen elmosódott fehér zajt, halk duruzsolást, amelyből lassan kirajzolódott Houston közúti forgalma. Az órámra néztem. A vörös számok megnyugtatóan parázslottak. Öt perc múlva három.

Ám ott a sötétben, éberen fekve rájöttem, hogy valójában semmi sem változott.

Még mindig nem tudtam, melyik ágyban fekszem. A szoba természetellenesen hidegnek tűnt, a levegő nedvesen ragacsosnak, és még mindig ott volt az a dohos szag, ezúttal összetéveszthetetlenül: a penész bűze.

A félelem gyors pengével döfött a bordáim közé. Kinyúltam, a lámpa után tapogatózva. Ahol az éjjeliszekrénynek kellett volna lennie, ott a kezem csak űrt talált.

– Martin! – A hang a sötétségből érkezett, alig hallhatóan, buja vággyal egybetapasztva.

Megint lélegzés zajai. A vas bágyadt nyikorgása. Nem álmodtam: itt volt velem, a szobában.

– Martin! – ezúttal halk, sürgető hívás.

A vas felnyögött, ahogy a rugók a lány áthelyezett súlypontjához igazodtak. Aztán a félrehajtott lepedő suhogása, és a halk, gömbölyű puffanás, amivel a meztelen talpak a padlóra érkeznek.

Felültem, mereven, mint a cövek. Egész testemen a hideg futkosott. Veríték ömlött a homlokomról, és csípte a szememet. A sötétségbe bámultam. A lány bármelyik pillanatban odaérhetett hozzám.

Nem mozdult.

Hallgattam forró, érdes lélegzetét, és elképzeltem, ahogy a teste fedetlenül hever az ágy szélén.

Fehér, finom csontú keze akár egy kismadár szárnya.

– Itt vagyok – suttogta.

Útra keltem az ürességbe, csak a lány lélegzetének hangja vezetett. Éreztem a szőnyeget a lábam alatt: elnyűtt volt, ismerős tapintású.

Kinyújtottam az egyik karomat, és súroltam valamit, ami hideg volt és kemény. Az egyik szék háttámlája. Erősen belekapaszkodtam, mert a sötétség ereje kezdett úrrá lenni rajtam. Behunytam a szemem, és igyekeztem meghatározni a helyzetemet… a szakadék szélén állva, lenézve az örvénybe, egy irtózatos… éreztem, ahogy a szoba forogni kezd az áramlattal, eleinte lassan, aztán egyre gyorsulva. Megtántorodom, előrelököm magam, beleütközöm az asztalba. Lecsúszik a talpáról, és megbillen a súlyom alatt. Hirtelen rájövök, hogy hol vagyok. Az ablak! Mindkét kezemmel felnyúlok, és szétrántom a függönyt.

Fájdalmas vonítás csap fel a szoba sarka felől.

Hasadó szövet heves reccsenése. Megpördülök. Villámgyors mozgás a túlsó fal mellett.

Még mindig túl sötét van, nem látok tisztán. Úgy tűnik, mintha valami fehér felkavarodna az ágyról, és az ablak felé suhanna. Hátralépek, ösztönösen próbálom eltakarni az arcom. Jéghideg levegő söpör el mellettem, és egy súlyos hullám erejével a padlóra taszít. Egy pillanatig az az érzésem, mintha még mélyebbre zuhannék – mintha a padló megnyílt volna alattam. Izzó fájdalom hasít az egyik karom alsó felébe. Aztán semmi.

* * *

Szememet a hirtelen beáradó fény ellen árnyékolva visszanéztem a szobára, és hagytam, hogy a pillantásom komótosan körbejárjon. Minden normálisnak tűnt, minden nagyjából ott és abban a helyzetben volt, ahogy lennie kellett. A szegényes bútorzat, az elnyűtt szőnyegek, a kellemetlen paraván, a Nápolyi-öböl rikító, valószínűtlen kékje, a kartonfüggönyök… hitetlenkedve bámultam őket.

Magamhoz térek, és meglepve nyugtázom, hogy széttárt tagokkal heverek a szőnyegen, ahelyett, hogy az ágyban feküdnék. Sértetlenül, bár egy kicsit kábán kanalazom össze magam, és néhány bizonytalan lépéssel eljutok az ajtóig. A villanykapcsoló után tapogatózom…

A függönyök be voltak húzva.

Tisztán emlékeztem, hogy szétnyitottam őket.

Az asztal, amibe beleütköztem, most újra a helyén volt: ráláttam a sánta lábat kiékelő újságpapírra.

Az ágyakra pillantottam. Az egyik ugyanaz, amin néhány órája elaludtam; mellette az éjjeliszekrény, rajta könyvek, egy pohár víz, altatótabletták, Anna fényképe és egy olvasólámpa – mind karnyújtásnyira. A másik érintetlen volt.

Átvágtam a szobán, és alaposabban megvizsgáltam a másik ágyat. Semmi sem utalt rá, hogy valaki aludt volna benne. Az ágytakaró makulátlan volt; alatta három szürke, gondosan összehajtott takaró és egy párna, huzat nélkül. Lepedőnek semmi nyoma. Kipróbáltam a rugókat. Hangtalanok voltak. Megtapogattam a falat az ágy mögött. Csontszáraz. A szoba hőmérséklete normálisnak tűnt. A penészszag teljesen elmúlt.

Az egész csak álom volt.

Nem láttam más lehetséges magyarázatot. Emlékeztem rá, hogy korábban felébredtem, és az órámra néztem. Akkor 2:55 volt. Most csak 2:30-at mutatott. Biztos, hogy álom volt. Alva jártam, beleütköztem valamibe, és elestem.

Az álom nyilván összefüggött a frusztrációmmal, az Annával szembeni bűntudatommal és az iránta érzett aggodalmammal egyaránt. Ebben nem volt semmi riasztó. Végül is sikeresen ellenálltam a kísértésnek, hogy megcsaljam a feleségemet, nemde? Somerville kétségkívül különösnek találná, hogy a tudatalattim az ő asszisztensét választotta a csábító démon szerepére. De persze nem állt szándékomban elmondani neki. Nem volt akkora jelentősége. A lány eléggé vonzónak tűnt, de még a nevére sem emlékeztem. Sőt, ami azt illeti, a külsejét is alig tudtam felidézni.

Megkönnyebbültem; mondhatni, elégedett voltam magammal. Ez is egy teszt volt, hasonlóan a Rorschach-incidenshez. Erőpróba, amit túl kellett élnem valahogy. És kitűnő eredménnyel vizsgáztam.

Visszafeküdtem az ágyba. Ahogy éberen hevertem, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy be kéne vennem még egy altatót, ám végül úgy döntöttem, hogy megpróbálok a tabletták nélkül boldogulni. Anna fényképére meredtem: színes pillanatfotó volt, amit még korábban vettem ki a tárcámból, hogy megnyugtasson. Most csak nyugtalansággal töltött el. Érte nyúltam, mire éles fájdalom hasított a könyökhajlatomba. Megfordítottam a karomat. Élénkvörös folt húzódott a könyökömtől a vállam felé, akkora, mint egy kisebb szivar. Égés vagy horzsolásnyomnak tűnt – akkor szerezhettem, amikor álmomban elestem.

A karom sajgott, ahogy behajlítottam. Volt egy kis tubus antihisztamin tartalmú krémem, amit még Heyworth-től kaptam, hogy a mellkasomon lévő zúzódást kezeljem vele. Eddig nem sokat segített, de úgy gondoltam, a semminél ez is többet ér. A tubus egy kis üvegpolcon hevert a sarokban, a mosdókagyló fölött (amit a háziasszonyom kis jóindulattal „kézöblítő medenceként” aposztrofált, amikor némi színpadiassággal félrehúzta az ütött-kopott paraván egyik szárnyát).

Onnan, ahol ültem, a paraván távolinak és valahogy fenyegetőnek tűnt, akár egy sziklaorom, ami az óceán sötétzöld víztükréből emelkedik ki. Ám a túloldalán ott az illatos, csillapító balzsam tejjel-mézzel folyó Kánaánja… Minden erőmet össze kellett szednem, hogy felkeljek az ágyról.

Ernyedten álltam talpra. A karom lüktetett.

Aszóba felénél megtorpantam. Különös illat terjengett a levegőben: nehéz és édes volt, mint az orgona vagy valamilyen egzotikus kúszónövény kipárolgása. Egy pillanatra magával ragadott valahová, egy ősi palotakertbe, talán Itáliában vagy Spanyolországban, magasra nyúló, csipkés kőfallal körülvéve, akár egy pompás citadella belső udvara. Felnézek a falra, amit emberek özöne népesít be, és ráébredek, hogy az építmény pillanatokon belül leomlik.

Az egész nem lehetett több futó benyomásnál – elfeledett képsor egy B kategóriás filmből? Azonnal kizártam az elmémből, eltökélten, hogy mostantól nem engedek utat semmiféle szuggesztív víziónak.

Nem engedhetem meg magamnak, hogy összezavarodjon bennem, mi valóság, és mi nem az. Az illat mintha a paraván mögötti sarokból érkezne. Most azonban alig észlelhető változást vélek felfedezni a bukéjában: mintha a virágok, amelyek egy pillanattal ezelőtt még virultak, hirtelen elfonnyadtak és oszlásnak indultak volna. Reszketve közelítem meg a paravánt. A rothadás gyenge illata betölti az őrjárataimat.

A szívem zakatolni kezd. Tenyerem nyirkos a verítéktől. Csak a képzeletem űz játékot velem? A szőnyeget eszi a penész? A vízvezetékek szivárognak? A szag hirtelen mindent elsöprővé válik.

Megkerültem a paraván szélét.

A sarokban feküdt összekuporodva, félig-meddig bebugyolálva egy rongyos takaróba. Csontos, véres kezével a mosdókagyló peremébe kapaszkodott, mintha megpróbálta volna álló helyzetbe felhúzni magát, most egy pillanat alatt eltűnt a szemem elől, rozsdavörös foltot hagyva maga után a porcelánon. Előreléptem, rettegve húzódott vissza tőlem, a fal szegletébe préselve magát.

Vállcsontjait, melyek fehéren bukkantak ki rothadástól nyúzott, megfeketedett bőre alól, felhúzta egészen elrongyolódott füléig. Az apró, csonttá aszott teremtmény testét tetőtől talpig sötétvörös daganatok borították, amelyek úgy tapadtak beteg húsához, akár a csillogó tengeri anemónák. Bordái alól, a hasán tátongó lyukból a belei szürkés csomókban buggyantak ki alig pihésedő ágyékára. Undorodva fogtam fel, hogy egy gyermek teste fekszik előttem.

Kislány volt, nem több tíz-tizenkét évesnél.

Egy pillanatig olyannak láttam, amilyen egykor lehetett: bőre fehéren ragyog, arany haja a hátára omlik, arca akár az ég felé forduló virágkehely.

Ugyanez az arc most húsától megfosztva aszott rá a csontokra. A bőrt, amely a koponya mélyedéseire feszült, számos helyen átütötték a kibukkanó férgek, melyek úgy tülekedtek és hemzsegtek a lyukacsos maszk alatt, akár egy szitányi rizsben. Mély, fertőzött gödréből sárgásbarna, skarláttal erezett, reményvesztetten esdeklő szempár meredt rám.

A kislány testén heves reszketés futott végig. Mérgező fekélyei kifakadtak, és émelyítő gőzökkel töltötték be a levegőt. Lélegzete egyre szaporább lett. Gyötrelmes agóniában vonaglott és tekergőzött, ahogy küszködve próbált levegőt szívni a tüdejébe. Aztán görcsös rohamok sorozata tört rá, melyek láthatóan a létezés végső határára taszították. Néma sikolyt hallatott, amely fokozatosan hosszú, szaggatott, fájdalmas nyöszörgéssé csendesült.

Éreztem, ahogy a hányinger a mellkasomig ágaskodik.

Vajon ezt hallottam a másik ágyról, és ezt tévesztettem össze a sötétben egy nő gyönyörével?

Az előttem elterülő iszonyatos látványban felismertem valamit, amit már a Rorschach-teszt során láttam. Ez itt ugyanaz a kislány volt: kétségbeesett vonaglásával a veszély elől próbált elmenekülni. Csontvázszerű karjait még most is védekezőn emelte maga elé, hogy megóvja magát a közeledő rettenettől.

Félelem csillogott a tekintetében, ahogy szemét az enyémre függesztette. Szinte önkéntelenül megfordultam, és a hátam mögé néztem.

Egy pillanatra elakadt a lélegzetem a nyomástól, ami összeszorította a torkomat, mintha valaki acélsodronyt vetett volna a nyakamba. De nem volt ott semmi…

Mire visszafordultam, a kislány már nem volt ott.